|
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Renato Penco (L.N.I.P.)
 "Elnök úr, a kevés jelen lévő tanácsnok és a Polgármester hiánya egy kis elmélkedésre késztet.
A probléma bizonyosan rendkívül érdekes és rendkívül fontos, családok millióit érinti, amelyek küzdenek ezzel a drámával, csapással, ami a kábítószer.
Úgy vélem, ami bennünket illet, komoly elmélkedésbe kell kezdenünk. Visszamenve az években, egészen az utolsó háborúkig, amelyek Vietnamtól Afganisztánon és a volt Jugoszlávián át Csecsenföldig megmutatták, hogy a kábítószer-használat milyen ártalmasan és ellenőrizhetetlenül változtatja meg az emberek viselkedését.
Ezt követően rátérnék arra, amit az indítványhoz csatoltam, vagyis a stockholmi kartellre támaszkodva (néhány részt felolvasok, mert jelentősnek tűnnek).
Tudatában vagyunk annak, hogy a tiltott kábítószerekkel való visszaélés jelenleg nagyon komoly probléma sok európai városban. Az Európai Parlament egy nemrégi vizsgálata kimutatja, hogy csak az Európai Közösségen belül kábítószer-függők milliói vannak.
A tiltott kábítószerek legalizálására irányuló kéréseket azoknak a jelenlegi problémáknak a hátterén kellene nézni, amelyek a tehetetlenség érzéséhez vezettek. Sokak számára ennek kezelésének egyetlen módja az, hogy megpróbálják ellenőrizni a jelenlegi helyzetet.
A válasz azonban nem az, hogy az ártalmas kábítószereket hozzáférhetőbbé, olcsóbbá és társadalmilag elfogadhatóbbá tesszük. A különféle kísérletek megmutatták, hogy nem ez a helyes megoldás. Úgy gondoljuk, hogy a kábítószer legalizálása hosszú távon növelni fogja problémáinkat; legalizálása azt jelenti majd, hogy a társadalmak, és a miénk is, beletörődtek a kábítószerrel való visszaélés elfogadásába. E határozat megszavazói és aláírói ezért világosan jelezni akarják álláspontjukat, elutasítva a könnyű drogok legalizálására irányuló javaslatokat, és ezt mondják: "mi, kábítószer-ellenes európai városok, gondoskodni kívánunk lakóinkról, olyan városokat kívánunk teremteni, amelyek biztonságosak és ugyanakkor vonzóak az élethez és a munkához; azért vállaltuk ezt a kábítószer elleni munkát, mert fontosak számunkra az egyének, a családok és a közösségek".
Egyébként az Alkotmány 31. és 32. cikke nagyon világos; mi vitatjuk ezt az Alkotmányt, de ez a két cikk szerintem jelentős.
A 31. cikk azt mondja, hogy gazdasági segítséggel is elősegíti a családok alapítását, nem úgy tűnik, hogy ma ez megtörténik; a 32. cikk azt mondja, hogy az állam védi és megőrzi minden polgár egészségét, nem úgy tűnik, hogy ezt is határozottan megtennék.
Ez a stockholmi határozat azt is mondja, hogy erősíteni kell a család szerepét a kábítószer elleni küzdelemben, megelőző programokat kell indítani az iskolákban, egyetemeken és munkahelyeken, olyan fejlesztési módszereket, amelyek szerepe az azonnali felismerés és ezt követően építő intézkedések meghozatala, rehabilitálni kell azokat, akik régóta kábítószer-függők, támogató kutatásokat és értékelést kell végezni.
Ezt követően, ha valaki legális vagy illegális eszközökkel öngyilkos akar lenni, mi nem teszünk úgy, mint a Makkabeus testvérek közül az utolsó, de óvakodunk attól, hogy bármilyen kábítószert legalizáljunk.
A mi kultúránk, a ligúriai, a lombard, a piemonti, a venetói stb. nép kultúrája egészen más, a munka kultúrája, az áldozatoké, amelyeket öregjeink hoztak; mi mint Lega Nord frakció ebben a teremben ezekért a munka javát szolgáló helyzetekért harcolunk.
Sajnos ez rendkívül súlyos probléma, amely bizonyosan depressziót okoz fiatalok millióinál egész Olaszországban.
Ezért jobb jövőt szeretnénk magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak, a munkából álló jövőt, és bizonyosan nem ópiumbarlangokból vagy veszélyes injekciókból."
Renato Penco
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Silvio Scaffardi (L.N.I.P.)
 "Elnök úr, kollégák, a kábítószer-függőség, a kábítószer, vagy ahogy az Egészségügyi Világszervezet javasolja, a függőséget okozó anyagok fogyasztásának problémája a legösszetettebbek közé tartozik, bármilyen szemszögből is akarjuk tanulmányozni. Az orvosok és pszichológusok, a politikusok és szociológusok számára a nyugati világ ma szembesülő legsúlyosabb kérdéseinek egyike.
Egy ilyen súlyos, megoldatlan problémával szemben különféle forgatókönyvek nyíltak meg, a probléma meghaladására irányuló számos, egymásnak is ellentmondó javaslattal, mint a kábítószer-használat felszabadítása, a kényszerítés az ideiglenes elzárás, a kötelező kezelés és a kábítószer-függő megbüntetése formájában, a visszaszorító fellépések.
A liberalizációs elmélet, amely a nyolcvanas évek közepéig volt divatban, azzal indokolta magát, hogy a kábítószer terjedésének okát a haszonban és a fogyasztó ebből következő dílerré válásában jelölte meg.
Így a piac liberalizálásával a haszon megszűnt volna. De a liberalizáció, ha meg is akadályozza a kábítószer-függő gazdasági kizsákmányolását, nem szünteti meg és nem csökkenti a kábítószer-fogyasztást, amely jogszerűen tovább terjedne, és továbbra is okozná az ismert egyéni és közösségi károkat.
Ez az elmélet, amelyet ma országunkban jelentős késéssel ismét elővesznek, az évek során egyre kevesebb támogatóra talált, a szerzett tapasztalatok fényében is, annak fokozatos felismerése miatt, hogy nem lehet a kábítószer-függőség jelensége ellen harcolni azzal, hogy állami szinten elősegítjük terjedését.
Ma országunkban is divatba jött, úgy tűnik, az úgynevezett ártalomcsökkentő stratégia, az 1993 júniusában Palermóban tartott első országos kábítószer- és kábítószer-függőségi konferencia után.
Ez a stratégia véleményünk szerint — és nemcsak a miénk szerint — bizonyosan pozitív és teljes mértékben vállalható vonatkozásokat is felmutat, de sok más negatív és nem vállalható vonatkozást is, mint a könnyű drogok legalizálása vagy a heroin ellenőrzött felírása.
Bizonyos tény, hogy minden kábítószer, még az úgynevezett könnyű drogok is, pszichotróp anyagok, amelyek az általuk kiváltott kellemes hatások miatt ismétlődő fogyasztásra csábítják az egyént, előbb szabadon akart, majd kényszeres fogyasztásra, így az illető a kábítószertől függ.
A könnyű drogok besorolás, mint a kannabiszszármazékok, az indiai kender, a hasis, a marihuána, sőt az LSD is, amelyek kisebb károsító hatással vannak a szervezetre, kisebb és lassabb függőséget jelent, de nem jelenti azt, hogy ne volnának érzékelhető hatásaik, és ne okoznának zavarokat az egyénben.
Aki például marihuánát fogyaszt, annál eufóriát keltő hatásokat írnak le, mint a test könnyűségének érzése, izgalom, beszédzavar, közvetlenül a fogyasztás után szorongás, félelem, nyugtalanság figyelhető meg.
Nem sokkal a kannabisz fogyasztása után a dohányos a szokásosnál élénkebb, hangosan beszél, és ok nélküli nevetőrohamai vannak, majd az álmosság és félálom időszaka következik, amely alatt a hatások lecsengenek.
Különböző helyzeteink vannak: a szem bevörösödik, egyes esetekben kitágulnak a pupillák, felgyorsul a szívverés, és száj- és torokszárazság jelentkezik, megváltoznak az érzékek, például a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás és az ízlelés élesebbé válik, minél erősebb az adag, annál erősebbek a hatások.
Sokrétű a dohányos viselkedése: az egyik ellazultnak érezheti magát, a másik beszédessé válik, a harmadik zavarodottá, a negyedik zombivá válhat, vagy ahogy mondani szokás, "be van állva".
Erős adagok a kép torzulását, az identitás elvesztését, téveszméket és hallucinációkat okozhatnak. Gondoljanak csak bele, mennyire veszélyes lehet ez önmagára és másokra nézve, amikor az illető autót vezet, vagy a munkahelyén gépeket kezel.
Nem akarok tovább időzni az úgynevezett könnyű drogok használatából fakadó lelki és testi károk leírásánál, mivel mindenki könnyen tájékozódhat róluk.
Tehát a könnyebb hatások nem jelentenek hatás nélküliséget, és a könnyű drog nem jelent jó és ártalmatlan drogot. Egyébként a keményebb drogokra való átmenet nagyrészt a könnyűekből kiindulva történt.
A liberalizációs elmélet vitatható; el kell utasítani mind az előrejelzések, mind a közvélemény, mind az etika síkján. A kereskedelem és az anyag hozzáférhetősége nem kizárólagos okai a mérgezésnek és a függőségnek: szinergia van a kínálat és a kereslet között; fogyasztók nélkül nem volna kereskedelem és haszon.
A többé-kevésbé teljes liberalizáció tapasztalatai kiábrándítóak voltak, mind Amerikában, mind Európában. Azokban az országokban, ahol a liberalizációt, akár legalizálás formájában is alkalmazták, az állam abba az abszurd helyzetbe került, hogy ő felügyeli az értékesítést és a fogyasztást, majd viselnie kell a hatások és a méregtelenítés terhét; vagyis annak szerepét kell játszania, aki terjeszti a bajt, majd orvoslást kell biztosítania.
Az imént azt mondtam, hogy a liberalizációs elmélet nem elfogadható, főként etikai síkon. Nem a fogyasztás megszüntetését célozza ugyanis, hanem csupán a drogos kereskedelmi kizsákmányolásának megakadályozását. A kábítószer továbbra is terjedne, és az iránta szükségletet keltő sokféle ok miatt továbbra is olcsón okozna károkat, különösen a gyerekek és a serdülők körében.
Az összehasonlítás, amelyet az alkohol árusításának amerikai liberalizációjával tesznek, amely a század elején legyőzte a csempészetet, olyan párhuzam, amely nem állja meg a helyét, mert a függőség foka és a személyiség feletti kontroll síkján jelentkező romboló hatások egészen mások. Mindenesetre nem lehet a baj ellen harcolni azzal, hogy elősegítjük terjedését.
Ezeknek a mi, bár szerény, etikai megfontolásainknak a sarokpontja a kábítószer tiltott volta, egyéni és társadalmi szempontból rendkívül nagy veszélyessége miatt. Ha ez igaz, ahogyan feltételezzük, hogy az elmondottakból levezethető, minden elfogadott legalizálási és liberalizációs aktus a tiltott dolog jóváhagyását és megerősítését jelenti."
Silvio Scaffardi
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Claudio BASSO (P.P.I.)
 "A ma tárgyalt témát szívesebben tárgyaltuk volna más összefüggésben, amely jobban segített volna az indítványok benyújtásával felvetett kérdések pontos körüljárásában. A számos lehetséges mód közül azt választottam, hogy ehhez a témához olyan megközelítésből szólok hozzá, amely azokból az eseményekből indul ki, amelyek a parlamentben néhány törvényjavaslat benyújtásához vezettek, valamint a kábítószerrel kapcsolatos beavatkozásról szóló törvényerejű rendelet folyamatos megismétlésének eseményeiből.
Éppen ez a régóta húzódó ügy (a törvényerejű rendelet, mint ismeretes, első változata '93 januárjából származik, és már húsz megismétlésnél tartunk) mutatja, hogy az e rendeletben foglalt kérdések különösen súlyosak és fontosak. Amellett, hogy meghatározza a kábítószer-függők érdekében működő köz- és magánszereplők finanszírozásának módját (évente mintegy 200 milliárd), megjelöli azt az úgymond humanista célt is, amelyet ezekkel a finanszírozásokkal követni kell. Ennek következtében az országos kábítószer-ellenes alap az a konkrét és hatékony eszköz, amelyen keresztül Olaszországban a kábítószer-politikát folytatják. Évek óta folyó vita ez, lényegében két ellentétes filozófia körül: megszabadítani a kábítószertől, vagy liberalizálni a kábítószereket.
Az első országos kábítószer-konferencia, amelyet '93 júniusában Palermóban tartottak, elindította az ártalomcsökkentő politikát, abból kiindulva, hogy a kábítószer-függő viselkedése nagy személyes és társadalmi kockázattal jár, mivel ki van téve a HIV-fertőzés és a hepatitisz elkapása és terjesztése veszélyének. E kockázatok fő okai a fecskendők közös használata és a védekezés nélküli szexuális kapcsolatok.
Az ártalomcsökkentés így járványügyi és egészségügyi szempontból a beavatkozás egy módjává válik, fecskendők, óvszerek és más ebben segítő egészségügyi eszközök biztosításával. A túladagolás okozta halál kockázatával szemben pedig helyettesítő gyógyszerekhez folyamodnak, mint a metadon vagy mások.
Nem minden kábítószer-függőnek van azonban kedve kilépni ebből a függőségi helyzetből, és akkor az ártalomcsökkentés az alkalmazott szerek hallgatólagos inflációját idézheti elő, vagy egy abszurd megfogalmazás szerint a kábítószer-függő ember túlélését lehetővé tevő egyetlen lehetséges szolidaritásnak tekinthetik. És így, ahelyett hogy a helyettesítő gyógyszerek hatásait elemeznék, és alternatív utakat találnának, a tömegmédia gyanús elfogultságával az úgynevezett "könnyű" drogok legalizálása felé mozdulnak.
Az igazi kockázat tehát az, hogy az ártalomcsökkentés ahelyett, hogy a kábítószer-függőség terén folytatott köz- és magánbeavatkozás teljesen maradványszerű része volna, magává a kábítószer-függőség politikájává válik. Ez olyan perverz mechanizmust indítana el, amely ahelyett, hogy a kábítószer-függőket a kábítószer elhagyásának útjára vezetné, függőségükben támogatná őket, anélkül hogy garantálná azt az eredményt, hogy megóvja őket az AIDS-től és a túladagolástól. A pszichológia legmodernebb iskolái szerint ugyanis, mind az analitikus, mind a kapcsolati, valamint a pszichiátria szerint a fecskendő továbbadásának rituáléja vagy a védekezés nélküli szexuális kapcsolat nem teljes mértékben az egészségügyi eszközök hiányának tudható be, hanem a személyiség azon strukturális problémáinak, amelyek a kábítószer-függő emberek hátterét adják.
Kétségtelen, hogy az úgynevezett ártalomcsökkentő stratégiák a kábítószer-függőségről szóló vita jelentős részét foglalják el, valószínűleg azért, mert még tisztáznunk kell a tartalmukat. Továbbra is fennáll ugyanis egy kétértelműség, amelynek alapján ártalomcsökkentésen a beavatkozások olyan skálája érthető, amely a többnyire kiosztásra szánt fecskendőkkel és óvszerekkel felszerelt, az úgynevezett veszélyeztetett zónákba behatoló lakóautótól a kábítószerek közintézményekben történő ellenőrzött kiosztásáig terjed, ahogyan azt a CORA által kidolgozott törvényjavaslat előirányozza.
Milyen ártalomcsökkentés tehát? A különbségtétel nem közömbös, mert egyrészt olyan beavatkozásokat lehet felvázolni, amelyek mindenképpen a kábítószer-függő ember támogatását célozzák, annak érdekében, hogy önrendelkezése révén kilépjen ebből a függőségi helyzetből. Ez — amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik — a jelenlegi kormánytöbbség ihletése. Az Olajfa programjának 78. tézisében ugyanis, amelyet egyebek között én is aláírtam, ezt olvasom: "Az ártalomcsökkentés azt jelenti, hogy támogatjuk azt, aki a peremen él, hogy megpróbáljuk nem megszilárdítani ezt a helyzetet, hanem éppen ellenkezőleg, lehetővé tenni annak meghaladását". Másrészt viszont az ártalomcsökkentés egy másik távlat szerint is értelmezhető, megnyitva az utat egy antiprohibicionista és libertárius szemlélet felé, amely e felfogás igazi végső célja, s amely szerint az ártalomcsökkentő politikák előmozdítása csupán egy állomás volna a kábítószerek liberalizálásának célja felé.
Kényes kérdés ez, egy olyan vita kiindulópontja, amely előítéletek és ideológiai örökségek nélküli elmélyítést érdemel. A törvényerejű rendelet jelenlegi megfogalmazásában e megfontolások alapján olyan projektek finanszírozhatóságát is előirányozzák, amelyek a területen olyan kísérleti megelőzési és rehabilitációs szolgáltatásokat indítanak, amelyek az ártalomcsökkentést célozzák, különös tekintettel az alacsony küszöbű befogadóközpontokra és az utcai egységekre. Ezek az ártalomcsökkentő projektek nem irányozhatják elő kábítószerek vagy helyettesítő gyógyszerek adagolását, a metadon kivételével.
De szükség van-e az ártalomcsökkentés e sajátos előírásának bevezetésére? Különbséget akarnak-e tenni az ártalomcsökkentő projektek és a megelőzési és rehabilitációs projektek között? A fecskendők, óvszerek és más egészségügyi eszközök beszerzése (amelyet az ártalomcsökkentő projektek előirányoznak) az országos kábítószer-ellenes alap pénzéből nem duplikálja vagy nem helyettesíti-e a beavatkozás más, kifejezetten egészségügyi típusait (lásd az AIDS-re vonatkozó szabályozást)? Nem az-e a következmény, hogy a kábítószer-ellenes alap forrásait elvonják eredeti, valódi rendeltetésüktől, talán a gyógyszergyárak áldásával, amelyek nyilvánvalóan ebbe az irányba nyomulnak? A kifejezett előírás elhagyása lehetővé tenné, hogy az ártalomcsökkentő beavatkozásokat a megelőzési és rehabilitációs stratégiákon belül maradványszerűként és nem kimerítőként alkalmazzák.
Ebben a távlatban nincsenek biztató jelek. A benyújtott módosító javaslatok között vannak olyanok, amelyek az ártalomcsökkentés alkalmazásának kiszélesítésére és elterjesztésére irányulnak, egészen a kábítószer-adagolás tilalmának eltörléséig, és ez úgy tűnik számomra, nagyjából az az olvasati kulcs, amely aztán e szemlélet szerint a kábítószerek legalizálására irányuló javaslat legitimálásához vezethet.
Azt mondtam, hogy a jövő februárra tervezett második országos kábítószer-konferencia értékes alkalom, olyan esemény, amelynek az eszmecsere valóban nyitott pillanatát kell jelentenie. A hasis és származékainak fogyasztása annak a bódulatkultúrának a része, amely a hasison kívül veszélyes módon amfetaminokat, savakat, ecstasyt és alkoholt is magában foglal. Túl sok, napról napra egyre több fiatal számára az új drogok a szórakozás, a ragyogás, a divatosság, a hétköznapokból való menekülés szinte normális eszközévé váltak.
Szembenállnak egymással a nem és az igen hívei. Megpróbálom összefoglalni a pályán lévő erők e megoszlását: aki a legalizálás minden formáját ellenzi, azt állítja, hogy mindig a füvezéssel kezdődik, aztán át lehet térni a kemény drogokra; azt állítja, hogy a legalizálás az állam erkölcsi meghátrálása volna, a megadás nyilatkozata, amely az ellenőrzési és gyógyító beavatkozások visszaszorítását is előidézné. A hasisfogyasztás mértéktelenül nőne, mert a legalizálást az anyag használatára adott engedélyként értelmeznék, és valószínűleg megnyílna az út más drogokkal kapcsolatos további engedmények felé. Ezzel szemben aki támogatja — az imént is hallottuk —, azt állítja, hogy a piac és az illegális fogyasztás gyakorlatilag már legalizált, mert minden nap, minden órában bárki, aki meg akarja venni, megtalálja ezeket az anyagokat. Azt mondja, a fiatalok körében rendkívül elterjedt, mindenki számára hozzáférhető, a kiskorúak számára is, és gyakran ellenőrizetlen keverék (van, aki mocsokról beszél). A legalizálás kiütné a fegyvert az alvilág kezéből, amely a prohibícióból él, és elválasztaná a hasis árusítási helyeit a kemény drogok piacától, amelyek ma egybeesnek és együtt élnek.
Kinek használ, ha ebben a szembenállásban megosztjuk magunkat? Az igen és a nem melletti érvekről szóló vita esztelen, ha legalább egy első pontban nem értünk egyet: a hasisfogyasztás árt a serdülőknek és a fiataloknak, és használatának elősegítése bűnös dolog. Aztán egy második pont: mielőtt a legalizálásra gondolnánk, mindenkinek, saját felelőssége szerint, vállalnia kell azt a nagy nevelési feladatot, hogy harcoljon a bódulatkultúra ellen. Erről beszélt Galli Della Loggia a "Corriere della Sera" néhány nappal ezelőtti vezércikkében, kiemelve annak a jelenlegi kulturális pillanatnak a korlátait, amelyet különösen Olaszországban, de általánosabban nyugati világunkban élünk, és azt, hogy vissza kell szerezni egy közös etikát, hogy alapot adjunk polgári együttélésünknek.
E bódulatkultúra elleni harcon nem rendőri beavatkozásokat vagy a legdurvább prohibicionizmus más megnyilvánulását értjük; a közrendet érintő beavatkozások bizonyosan szükségesek, és azokat már a hatályos törvények is előírják, amelyeket adott esetben ebből a szempontból javítani kell, jól tudva, hová lehet célozni. Inkább a családra, az iskolára, a területre irányuló pozitív cselekvéseket értünk, fiataljaink fejlődésének javára. Aki ma magabiztosságot fitogtat ebben a kérdésben, az vagy ostoba, vagy naiv, vagy bűnrészes. Ki áll a legalizálás kapkodó hívei mögött? Éppen ezekben a napokban olvastunk a sajtóban Soros Györgyről, a nemzetközi pénzvilág egyik rohamléptű pénzemberéről, akiről a sajtó gyakran olyan személyiségként beszél, aki a pénzügyi tranzakciók egy bizonyos felfogását testesíti meg világunkban; ő az a pénzember, akinek '93-ban az olasz líra és a font sterling elleni spekulációt tulajdonítják, több ezer milliárdos becsült nyereséggel. Nos, tudjuk, hogy ő az egyik fő finanszírozója azoknak a népszavazásoknak, amelyeket Alabamában és Kaliforniában tartottak a kábítószerek liberalizálásáról, árusításáról, kereskedelméről. Tudjuk, hogy kutatóközpontokat finanszíroz Európában; konkrétan egyet Zürich városában, amelyre az olasz antiprohibicionisták hivatkoznak. Úgy tűnik, e kezdeményezés mögött nem éppen épületes célok húzódnak, amelyek arra irányulnak, hogy megteremtsék a bűncselekményekből származó pénz tisztább módon történő tisztára mosásának feltételeit, tudva, hogy ez a piac rendkívül gyorsan bővülő piac, amely mértéktelen hasznot tesz lehetővé.
Akkor tehát más kérdéseket kell feltennünk magunknak. Azt kell megkérdeznünk, mi a leghasznosabb fiataljaink számára; mit lehet reálisan és sürgősen tenni ilyen körülmények között. A Polgármester (sajnálom, hogy ma nincs jelen), egy városi sajtóban megjelent levélből kiindulva, amely városunk túladagolásos haláleseteinek sorozatával foglalkozott, gondolatmenetét a fiatalok rossz közérzetének tágabb témájára terjesztette ki. Nincsenek biztos válaszok, nem használ, ha megosztjuk magunkat és szembeállunk egymással: többet kell párbeszédet folytatni, nagy figyelemmel és nagy hozzáértéssel, megkérdezve a közösségek munkatársait, a közszolgálatok munkatársait, milyen hatással szembesülnek e problémákkal kapcsolatban, és valóban igaz-e, hogy a legalizálás útja vagy az ellenőrzött adagolás kísérleti alkalmazásának útja — amelyről már bőséges szakirodalom létezik a külföldön végzett, nem éppen pozitív eredményekkel járó kísérletekről — valóban az az út, amely megfelel ennek az igénynek.
Egy ponttal szeretném zárni: amikor ezekről a témákról beszélünk, és a beszédet kiterjesztjük a fiatalok rossz közérzetének tágabb problémájára, korunk egy alattomos gondolkodásmódja kúszik be, amely a rossz közérzetet általában, és különösen a fiatalok rossz közérzetét elkerülhetetlennek tekinti, és ezért arról van szó, hogy megtaláljuk a módját legitimálásának, átláthatóvá tételének, annak mindenki előtti világossá tételének, hogy a népességnek van egy szelete, amely bizonyos feltételek, bizonyos helyzetek miatt sodródásra van ítélve; és ezért ezeknek gettókat javasolnak; és ezért ezeknek karámokat javasolnak, amelyekbe bezárhatják — azok nagyobb biztonságára is, akik magukat nem veszélyeztetett helyzetben lévőnek tartják — azokat, akik aztán a kallódók, a kétségbeesettek, akik aztán e társadalom roncsaivá válnak.
Úgy vélem, a politika mai feladata az, hogy vállalja ezeknek a helyzeteknek a terhét. Azt mondják, a politika feladata az, hogy azzal a problémával foglalkozzon, hogyan élünk, és nem azzal, miért élünk, de ma a politika válságban van, mert az, hogyan élünk, attól függ, miért élünk. Ez a kultúra, amelyet a szociológusok "bódulatkultúrának" neveznek, teljes összhangban van azzal a képtelenséggel, hogy áldozatvállalásra neveljünk, ami aztán a felelősségvállalás képtelensége, a főszereplővé válás képtelensége.
Úgy vélem, hogy ma a politika feladata ebben az értelemben — e vita folytatása, amely remélem, nem szorítkozik a ma esti szavazásokra, hanem képes szélesebb eszmecserét nyitni e város ifjúságpolitikájának témáiról, arról, hogy ennek a városvezetésnek és ennek a Közgyűlésnek az új rendezési terv vitájával összefüggésben is foglalkoznia kell azzal a problémával, hogy kijelölje azokat a tereket és létesítményeket is, amelyekben a fiataloknak életlehetőségeket, szórakozási lehetőségeket, szabadidejük eltöltésére szolgáló lehetőségeket kínál —, ennek a politikának — mondtam — ebben az értelemben ismét a Városi Közgyűlés és e város főszereplőjévé kell válnia."
Claudio Basso
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Umberto Testori (A.N.)
 "Elnök úr, Rossetti tanácsnok úr, az előttem szóló kollégákhoz hasonlóan sajnálom, hogy a Polgármester nincs jelen, mert szerintem éppen őt illette volna az utolsó szó ebben a vitában. Sajnálom azt is, hogy a vita szinte összecsapott volt, mert egy ilyen nagy érdeklődésre számot tartó problémának több időt és mindenekelőtt több lehetőséget kellett volna kapnia a Városi Közgyűlés valamennyi képviselője részéről a felszólalásra.
Elmondom, hogy az előttem szóló kollégák közül különösen Quaglia kollégát követtem, mert lévén a túloldalon — nem mondjuk, hogy a barikád, hanem a tételek túloldalán —, ő érdekelt leginkább, hogy lássam, milyen meggyőzési lehetőségei vannak a többi kollégával és különösen velem személyesen szemben. Mindenesetre a többiek felszólalásait is követtem, és elmondom, hogy egy ilyen esetben úgy vélem, nem annyira politikai csoportoknak vagy politikai gondolkodásmódoknak kell szembenállniuk, hanem tudatos embereknek, akik tudják, hogy nemzeti és városi történelmünk egy sötét korszakán megyünk keresztül, és mindenekelőtt, hogy az egyik legnehezebb problémával nézünk szembe, nem annyira megvitatni, mint inkább megoldani.
Quaglia kolléga, akit igyekeztem a lehető legjobban meghallgatni, hogy lássam, meg tud-e győzni legalább részben (és elmondom, hogy részben ez szinte sikerült is neki), amikor rosszhiszeműségről vagy hozzá nem értésről beszél, ebben, ahogyan Köztársaságunk elnöke mondaná, én nem vagyok partner, mert úgy vélem, hogy a legkevésbé sem vagyok rosszhiszemű, ami pedig a hozzá nem értést illeti, lévén gyógyszerész, aki sajnos egy bizonyos környéken dolgozik, egyáltalán nincs belőle; bárcsak volna! Amikor Quaglia képviselő könnyű drogról és kemény drogról beszél nekem, tökéletesen egyetértek vele, hogy két határozottan különböző dologról van szó: az egyikbe szinte azonnal belehal az ember, a másikhoz, hála Istennek, kicsit több idő kell. Abban, hogy szabad kereskedelem volna (különösen a heroinról beszélünk), nem értek egyet. Gyakorlatilag szabad, ez talán igen, de elméletben nem, mert vannak még törvények, amelyeknek rendkívül szigorúaknak kellene lenniük, és amelyeket sajnos csak bizonyos mértékig érvényesítenek. Abban, hogy virágzó, tökéletesen egyetértünk. Úgy gondolom, senkinek — a legnagyobb iparosoktól a legalacsonyabb rangú munkásokig — nincsenek ilyen gazdasági lehetőségei.
Amikor aztán legalizálásról vagy liberalizálásról beszélnek nekem, nem nagyon értem a nagy különbséget; a liberalizálás talán azt jelenti, hogy "ész nélkül" adni, a legalizálás pedig, hogy egy kicsit adni belőle, de nem az egészet? Persze, ebben van bizonyos különbség, de mégsincs különbség, mert a legalizálás azt mondja a fiataloknak: "Nézd, megteheted, mert legális", ahogyan sajnos mi is fiatalon bementünk megvenni az első doboz cigarettát, aztán folytattuk. A spekuláció sajnos — tudjuk — óriási, és ebben, kedves Quaglia és kedves genovai városi képviselőtársak, erős kétségeim vannak, hogy bármit is tenni lehet, mert a spekuláció olyan magas szinten zajlik, hogy mindenkit megvásárol, így vagy úgy mindent megtesz, hogy elvegye mind a prohibicionisták, mind az antiprohibicionisták jó szándékát.
Egy másik dolog, amelyet alapvetőnek tartok, a kemény drogok és a könnyű drogok kérdése. Nos, ha köztudott, hogy a keményről igen nehezen tér vissza az ember a könnyűre, úgy tűnik viszont, tudományosan megállapított, hogy a könnyűről eljut a keményre. Szerintem a probléma a nevelés, amelyet nemcsak a családoknak, hanem a közvélemény minden erkölcsi vagy nem erkölcsi intézményének is alkalmaznia kell. Felesleges továbblépni anélkül, hogy megtanítanánk a fiataloknak, hogy bizonyos dolgok — legálisak vagy nem legálisak, engedélyezettek vagy nem engedélyezettek — ártanak és károsak. Másrészt a nevelést már a televízióban tanulják: amikor gyerekeink, még egészen kicsik is, csúnya szavakkal jönnek, és te megpróbálsz adni nekik két nyaklevest, hogy megmondd nekik, "ilyeneket nem mondunk", azt válaszolják: "De hát a televízióban mondták!", és tudjuk, hogy ez igaz, ezért a mi szempontunkból mindenekelőtt a nevelésnek kell arra szolgálnia, hogy fiataljaink fejébe — akik hála Istennek nem ostobák — beleverjük, hogy bizonyos dolgokat nem azért nem teszünk, mert tilosak, hanem mert ártanak az egészségnek.
Egy előttem szóló kolléga azt mondta, hogy az Alkotmányban van egy cikk, amely az egészségről szól. Nos, nem tűnik túl logikusnak számomra, ha nem védjük fiataljaink egy bizonyos részét, valamit tenni a polgárok egészségének védelmében. Valamit tenni kell, hogy mindenekelőtt a rehabilitációból lehessen kiindulni; vagyis a mi problémánk nem annyira az, hogy megpróbáljuk legalizálni azokat, akik be akarnak lépni ebbe a borzalmas alagútba, hanem az, hogy tegyünk valamit, hogy kihozzuk azokat, akik sajnos, gyakran nem a saját hibájukból, beléptek ebbe az alagútba, hogy kihozzuk őket és családjukat ebből az óriási drámából, hogy lehetővé tegyük, hogy holnap legyen valami, ami azt mondhatja fiataljainknak: "Más mondanivalótok, más tennivalótok is van". Ahogy Basso kolléga nagyon jól elmondta, a fiatalok valószínűleg azért mennek be a kábítószer alagútjába, mert nem találnak mást, mert az állam nem tud nekik mást adni, mert nem képes valamit adni, hogy ezek a fiatalok más kiutakat, más lehetőségeket találjanak, és ez igaz; de ez a beszéd nagyon-nagyon messzire vezetne, mert már nem tőlünk, egyénektől függ, már nem Genova városi közgyűlésétől függ, hanem az államtól vagy attól, aki helyette eljár.
Befejezésül úgy vélem, nincs olyan különleges helyzet, amely az egészet megmentené a könnyű drogok legalizálásával vagy liberalizálásával, annál is inkább, mert aztán a könnyű drogokról át kellene térni a keményekre, és ezen a ponton teljes tragédia volna."
Umberto Testori
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Maria Grazia Gaggero (Zöldek)
 "Én is szívesen folytattam volna ezt a vitát a betegség miatt távol lévő Polgármester jelenlétében, annál is inkább, mert ez a vita azután zajlik, hogy ő egy nagyon szép és tekintélyes felszólalást tartott a Városi Közgyűlésben. Visszatérve a vitához, helyénvalónak tűnne felmérni azt az összefüggést, amelyben zajlik. A túladagolás okozta halálesetek száma nő, egy a háromhoz arányban a kábítószer okozta és az AIDS okozta halálesetek között. Tény, hogy az elnyomó politika kudarcot vallott; úgy tűnik, ez az egész társadalom részéről kötelező tudomásulvétel. Az úgynevezett "könnyű drogok" illegális árusítása gyakorlatilag szoros kapcsolatba hozza a fiatalokat a díleri világgal; sőt gyakran ténylegesen magukat is dílerekké teszi. Ez a szakasz tekintélyes szakértők véleménye szerint az egyetlen kockázati pont a könnyű drogokról a kemények felé való átmenetben; a fiatalok ugyanis ténylegesen éppen az indiai kender és a hasis árusításán keresztül tanulnak meg közeledni a díleri világhoz.
Szóvá kell tenni azt is, hogy a többi drognál sokkal veszélyesebb vegyi anyagok forgalma is nő. Nemrég egy nagyon szép levél jelent meg a sajtóban, amelynek szerzője Don Gallo, és amelyben azt mondja, hogy a fiatalok különleges fogyasztók, akik elszenvedik és fogyasztják a divatokat; úgy tűnik számomra, ez olyan tény, amelynek gondolkodásra kell késztetnie bennünket, és arra kell vezetnie, hogy két, párhuzamosan és nem egymással szemben követendő stratégiát jelöljünk ki: elismerni az ártalomcsökkentő stratégia megalapozottságát, és a könnyű drogok legalizálását azzal a céllal, hogy elválasszuk a kemény drogok illegális piacának körforgását azokétól az anyagokétól, amelyeket "nem drogoknak" neveztek.
A legalizálás nem liberalizálást jelent, hanem a könnyű drogok ellenőrzött kereskedelmét, olyannyira, hogy a parlamentben fekvő törvényjavaslatok meghatározzák azt a minimális életkort, amelytől a könnyű drogok eladhatók: tizenhat évesnél fiatalabbaknak nem lehetne eladni őket, és szankciókat állapítanak meg azokra, akik megszegik ezeket a rendelkezéseket.
Meg kellene haladni az intolerancia kultúráját, a kábítószer-függőre úgy kellene tekinteni, mint akinek segítségre van szüksége, és nem mint bűnözőre, és meg kellene találni minden lehetséges utat ahhoz, hogy a kábítószer-függők életminőségét a lehető legelfogadhatóbbá és legélhetőbbé tegyük, és segítsünk nekik, ha kívánják, kilépni a kábítószer spiráljából. Le kell rombolni azt a szégyenletes felfogást — amely az imént ebben a teremben is elhangzott —, hogy aki szúr, annak nincs kedve dolgozni, mintha a munka világa csak az úgynevezett normálisok számára volna délibáb.
Ez a vita akkor zajlik, amikor a nagy olasz városok vezetői a prohibicionista politikák meghaladásán gondolkodnak. Az indiai kender származékainak legalizálása a hatodik nemzetközi ártalomcsökkentési konferencia vitájának tárgya volt, amelyet '95. március 26. és 30. között tartottak Firenzében. Hasonló megfontolást vizsgált a kábítószer-fórum országos közgyűlése is, az ártalomcsökkentő politikák terén ezekben az években tett kezdeményezések alapján is.
A '90-es évek során nem kevés előrelépés történt az olasz társadalomban és a közvélemény berendezkedéseiben folytatott vita révén. A 162. sz. törvény büntetőjogi rendelkezéseit hatályon kívül helyező népszavazás '93-as sikerével a büntetésellenes küzdelem eddigi legnagyobb eredményét érte el, anélkül azonban, hogy a parlament képes lett volna e szavazásnak megfelelő jogalkotási megoldásokat kidolgozni. A népszavazás eredménye, amely részben módosította a kábítószerekről szóló 162. sz. törvényt, megmutatta, hogy az e szöveget ihlető elnyomó választást országunk polgárai nagyrészt elutasították. A prohibicionista és büntető megközelítésnek át kell adnia a helyét a kábítószer-fogyasztással összefüggő problémák pragmatikusabb szemléletének.
Maga a '93 júniusában Palermóban tartott országos kábítószer-konferencia is pontos jelzéseket adott a kérdés körüli ideológiai összecsapás mérséklésére, az ártalomcsökkentő megközelítést előnyben részesítve. A kulturális vitában, országunkban és az egész világon, már néhány éve egyre markánsabban jelennek meg a kábítószerek és az AIDS terén az ártalomcsökkentés elképzelései mint hasznos stratégia. Ezek a problémák a közhatalom beavatkozásával kezelhetők és irányíthatók; kötelező ugyanis foglalkozni a kábítószert fogyasztó polgárok egészségének problémájával, olyan megelőző stratégiák révén, amelyek csökkentik az e fogyasztással járó ártalmat.
Azok a törvényjavaslatok, amelyeket ezekben az években a kábítószer-fórumhoz tartozó parlamenti képviselők nyújtottak be, öt kérdéssel foglalkoznak: a kábítószer-fogyasztással szembeni szankciórendszer meghaladásával, a kábítószer-fogyasztásnak leginkább kitett személyek rossz közérzetének megelőzésével, a kábítószerek adagolásának korlátozott és ellenőrzött kísérleti alkalmazásával, a kábítószer-függőség terén működő struktúrák reformjával. A fórum által megjelölt ötödik prioritás a könnyű drogok legalizálását irányozza elő, azzal a céllal, hogy elválassza a kemény drogok piacának körforgását azokétól az anyagokétól, amelyeket "nem drogoknak" neveznek.
Ez a projekt egy általánosabb keretben mozog, amely az alkoholos italok és a pszichotróp gyógyszerek forgalmazásának szigorúbb szabályozására irányul, hogy megelőzze a fogyasztással való visszaéléseket, és pontos korlátot szabjon az illegális piacnak. Ahogy korábban mondtam ugyanis, az ártalomcsökkentő politikák nem korlátozódhatnak arra, hogy a kemény drogok fogyasztásának hatásaira avatkozzanak be, hanem hozzá kell járulniuk éppen annak a körforgásnak, annak a láncnak a szétszakításához is, amely az úgynevezett könnyű drogok használatát az illegális árusítás és így a dílerek világához köti."
Maria Grazia Gaggero
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Enrico Serra (San Giorgio csoport)
"Már többször megvitattuk, ebben a teremben is, a kábítószer problémáját napirendi javaslatok kérése, bűncselekmények és sok elv kapcsán. Orvosként nem esne nehezemre itt járványügyi, klinikai vagy toxikológiai jellegű előadást tartani, mert a dokumentáció rendkívül bőséges, és már önmagában elég ok volna arra, hogy befolyásolja a gondolkodást, sőt hogy tájékoztassa a kollégákat arról, mennyire veszélyes éppen a kábítószerek használata. És úgy gondolom, ezeket az érveket kellene mindenekelőtt a megelőzés szintjén az iskolákba és a tájékoztatásba vinni, amelyek az egyetlen eszközt jelentik.
De egy másik megfontolást szeretnék tenni, egy olyat, amely nagyon leegyszerűsítőnek tűnhet, de további hozzájárulás is lehet azokhoz a meglehetősen kimerítő előadásokhoz, amelyeket kollégáim már megtartottak. A Lista Pannella frakció kollégájának arra is szeretnék emlékeztetni, hogy talán nem volt túl korrekt egy gyógyszer nevét megemlíteni, talán jobb lett volna egyszerűen a "pszichotróp gyógyszerek" kifejezést vagy egy kémiai képletet említeni, nem egy kereskedelmi nevet (reméljük, nem kap valamilyen feljelentést); mindenesetre megértem jóhiszeműségét, még ha úgy vélem is, hogy tévedett. Ahogyan azt sem keverheti össze, hogy "büntetni a halált" az öngyilkosság minden eszközének legalizálásával, főleg, ha ez az eszköz az egyén számára jutalmazó, tehát két egészen különböző problémáról van szó.
De egy ilyen egyszerű, de talán könnyen érthető politikai megfontolásból egy kissé eltérő elmélkedésre szeretnék áttérni: a kábítószer jelensége nem véletlenszerű. Milyen társadalmat hoztunk létre? A kábítószer jelensége nem elszigetelt eseményként vagy "albo lapillo"-ként (sőt, talán inkább "nigro lapillo"-ként) születik, hanem a szokások, a kultúra, a társadalom egy történelmi pillanatának összefüggésébe kell helyezni. Mondok egy példát, amelyről valamennyit beszéltem az iskolákban, és talán ezért tűnhet ez az ügy kissé leegyszerűsítőnek: a történelemben a politikai, gazdasági, katonai hatalom birtokosainak problémája mindig az volt, hogy a polgárok, az alattvalók, a tömegek ellenőrzésének és kizsákmányolásának célját kövessék. Egykor az emberből szinte kizárólag az izomerőt, a munkaerőt használták, és olyan kényszerítő eszközöket alkalmaztak, mint a láncok, a kényszermunkahelyek és így tovább. Ma, a kultúra elterjedésével, a tankötelezettséggel, az ember erejét helyettesítő gépekkel nem az történik-e, hogy az ember befolyásolásának egy másik eszköze fejlődik ki, az izmok helyett az agyra irányulva? Akkor aki a hatalmat akarja, az ember elméjére rakja a láncokat, a béklyókat.
Valóban, egy ilyen nagyon egyszerű, elemi áttekintésben az információ manipulálásával kezdték, a manipulált információ terjesztésével, például a hízelgő és hamis szükségleteket teremtő jutalmazó reklámmal, a hedonizmussal, a fogyasztói szemlélettel, amelyek viszont új elégedetlenségeket, új boldogtalanságokat teremtenek, ha nem érjük el azt a státuszszimbólumot, vagy nem birtokoljuk azokat az oly jól bemutatott tárgyakat. Ugyanaz a technika, ugyanazok a tömegtájékoztatási eszközök gyakorolják a politikai, ideológiai befolyásolást; ténylegesen hamis demokrácia vagy korlátozott demokrácia helyzetei jönnek létre.
Ma ebben a teremben tehát a befolyásolás fejlettebb szintjével foglalkozunk mindazokhoz képest, amelyeket ilyen röviden kifejtettünk, a legerősebb és legveszélyesebb eszközzel, amely az általa okozott károsodásokat szinte mindig visszafordíthatatlanná teszi; egy halálos vegyi fegyverrel foglalkozunk, amely közvetlen, szándékos, önsorsrontó hatással bír. A szabad drogok, akár könnyűek, akár keményebbek, "zombik" társadalmát hozzák létre, akik véglegesen vagy szinte visszafordíthatatlanul elveszítik a jogot ahhoz a legdrágább javhoz, amellyel az ember egy valóban nyitott és szabad társadalomban rendelkezik, azok számára, akik képesek, ügyesek, és megőrzik a kritikai értelem tisztaságát, a belátás és az akarat képességét, és nem vetik alá magukat a vegyi függőségnek, egy nem létező, álomszerű vagy előidézett valóság általi elhomályosulásnak.
Az ember a drogok felszabadításával és azok elkerülhetetlen, a mainál nagyobb elterjedésével elveszítené a szabad akarathoz, a gondolkodáshoz és az egyéni etikához való jogát; azoknak kedveznénk, akik a társadalmat és az embert ellenőrizni akarják, hogy új rabszolgákat teremtsenek, mégpedig örökre. Fokozni kell a megelőzést; a kultúra elterjedésének, a tankötelezettségnek korában élünk, és éppen az iskolák, a családok szintjén meg kell értetni annak a kockázatnak a valóságát, amelyet ez a társadalom jelent.
A kockázat tudatosítása a legfontosabb dolog. Példás büntetéseket kell kiszabni azokra, akik a kábítószert kihasználják, és mindenekelőtt fokozni és kiterjeszteni kell a közösségek tevékenységét, még ha hiányzik is még egy tudományos jelentés, egy tanulmányi projekt az eredmények, a módszertanok és mindenekelőtt a terápiás cselekvési protokollok valóban tudományos jellegű értékelésére, és amikor azt mondom, terápiás, nem gyógyszeres értelemben gondolom, hanem e szó legtágabb értelmében, természetesen pszichológiai és befolyásolási értelemben is. De tudjuk, hogy a tudomány nemcsak a matematikára, a fizikára és a kémiára terjed ki; a tudomány a társadalmi kérdésekre is kiterjed, tehát a társadalmi is tudomány, következésképpen olyan protokollokról akartam beszélni, amelyeknek a társadalom minden vonatkozására ki kell terjedniük, mert nyilvánvalóan nem egy szerv terápiájáról van szó.
A felsőbb szerv, az agy, az emberi tevékenységek egész skálájára kiterjed, ezért a problémát 360 fokban kell kezelni mindarra kiterjedően, ami az ember szakértelmét jelenti a társadalmán belül is. Csak ezzel az eszközzel lehet igazán megoldani ezt a problémát, amely bizonyosan nem véletlenül születik, hanem azok idézik elő, akik a gazdasági és politikai hatalmat is birtokolni akarják."
Enrico Serra
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Mario Tullo (P.D.S.)
 "Elnök úr, képviselők, ezt a témát néhány indítvány alapján tárgyaljuk, amelyek közül az első az Antiprohibicionista Frakcióé; igyekszem felszólalásomat ezekre a megfontolásokra korlátozni, anélkül hogy általános vitát folytatnék a kábítószer-függőség kérdéséről, amelynek tágabb vitába kellene bevonnia bennünket.
Ezt a témát nagy tisztelettel tárgyaljuk aziránt, ami e modern társadalom drámája, mindenekelőtt a kábítószer-függők és családjaik drámája, egy olyan dráma, amely városunkban nemrég is a heroin áldozatainak számának növekedését hozta, egy olyan dráma, amelynek egészségügyi vonatkozásai vannak, egy olyan dráma, amelynek társadalmi dimenziója van.
Van továbbá a politika problémája, vagyis hogy a pártok hogyan vitáznak erről a témáról. Ma úgy tűnik, divatban van egyfajta vita a prohibicionista és az antiprohibicionista álláspontok között. Nos, ha ezt a vitát mindkét oldalról ideológiai jellegű érvek torzítják, az engem nem lelkesít, nem lelkesíti a PDS-t, és nem lelkesíti azokat a politikai erőket, amelyek komolyan akarnak foglalkozni a kábítószer-függőség és a kábítószer-használat problémájával.
Úgy vélem — és ebben a teremben nagyon rossz képet adtunk azoknak az embereknek, akik eljöttek ide meghallgatni bennünket —, hogy a kábítószer-függőség és a kábítószer kérdését nem az alapján kell kezelni, ki kiabál hangosabban. Sajnos a kiabálás, a mi kiabálásunk, nem állítja meg a kábítószert, és nem állítja meg a kábítószer iránti keresletet. És ez a verseny, hogy ki kiabál hangosabban a kábítószer ellen, nem lelkesít bennünket.
Gondolom, a kábítószer ellen mindannyian vagyunk; valóban szeretnék találni egy embert, aki azt állítja, hogy mellette van. A probléma ma nem az, ki kiabál hangosabban a kábítószer vagy a kábítószerek ellen, hanem az, hogy komolyan megvitassuk egymás között, melyek volnának a kábítószer visszaszorításának legjobb és leghatékonyabb stratégiái és eszközei.
A probléma nem a kulturális éberség lankadása, a probléma annak megértése, hogy mindeddig az országunkban alkalmazott politikák, törvények nem hozták meg az általunk remélt eredményeket. Volt egy első jelentős törvény, a 685. sz., amelyet országunkban nagyrészt nem alkalmaztak, de egy ponton megpróbáltak kormányt fordítani, a kábítószer-fogyasztás bűncselekményének büntetése felé hajlani, hogy megpróbálják megfékezni ezt a jelenséget. És sajnos azok között voltam, akik harcoltak e törvény ellen; valóban szerettem volna, ha a többieknek lett volna igazuk, és varázsütésre nem lettek volna többé heroin okozta halálesetek, és kevesebb fiatal kezdene drogozni, akár könnyű, akár kemény drogokkal.
Csökkenés viszont nem volt, sőt egyes kutatók szerint növekedés is volt, de ebben az esetben sem akarom kihasználni az adatokat és a számokat. Emlékszem, hogy Bettino Craxi, amikor Minisztertanács elnöke volt, egy év végi újévi üzenetében a kábítószer okozta halálesetek csökkenésének ezt az elemét a kormány pozitív elemeként említette. Bárcsak így lett volna! Ez egyike volna azon kevés dolgoknak, amelyekben egyetértettem volna Craxival. A probléma az, hogy ezt a jelenséget nem lehet csak a halálesetekkel és az áldozatok számával mérni, hanem a potenciális áldozatokkal és a könnyű és kemény drogok potenciális fogyasztóival.
Nos, úgy vélem, a mi problémánk az, hogy kevesebbet kiabáljunk, és mindenekelőtt próbáljunk tenni valamit. Nos, mivel korábban voltak emberek, akik idejöttek, hogy megpróbálják elmagyarázni az érveiket, el akarom-e magyarázni, mit teszünk mi időnként, amikor a kábítószerről vitatkozunk? Mi ebben a teremben például dokumentumokat szavazunk meg a SERT-ek, vagyis azon szolgálatok megnyitásáról, amelyeknek, ahogy a törvények előírják, segíteniük kell a kábítószer-függőket. Más frakciók e szolgálatok ellen szavaznak. Mert nem jók, mivel közel vannak az iskolákhoz, és mivel zavarhatják a kereskedőket. Azok az emberek, akik ezt mondják, ugyanazok, akik ma talán igazat adtak önöknek.
Megszavazzuk továbbá azokat a határozatokat is, amelyek forrásokat juttatnak a kábítószer-függők és rehabilitációjuk közösségeinek, míg azok az emberek, akik igazat adtak önöknek, gyakran ellene szavaznak. A probléma tehát az, hogy megnézzük, mit lehet tenni a jelenlegi valóságban. Városunkban és országunkban nagyszámú kábítószer-függőnk van, kemény drogok, mint a heroin és a kokain fogyasztói; nagyszámú fiatalunk van, akik kapcsolatba kerülnek a könnyű drogokkal. A becslések itt is a serdülők több mint 70%-áról beszélnek, akik mindenesetre legalább egyszer kipróbálták a hasisszívást és a könnyű drogok fogyasztását.
Vannak aztán másfajta drogok is, amelyekről nem esett szó, vagyis a szegények drogjai. Vannak fiatalok a külvárosainkban, akik ragasztót, benzint szippantanak, egyszóval a leghihetetlenebb mocskokat, amelyeket nehéz betiltani. Szép kis probléma volna azt mondani, hogy nem árulunk többé benzint, mert benzinnel is lehet erős érzelmeket átélni! Vannak aztán az új drogok, mint az ecstasy, amely felváltja a heroin piacát; a heroin ma már maradványelem, főként a régebbi drogfogyasztók számára, és ez azért is van, mert a fiatalokat megrémíti az AIDS veszélye. Nem igaz, hogy az AIDS nem ijeszt meg, lehet, hogy a fecskendőtől félsz, de a szükséglet és a kedv, hogy kikapcsold az agyad, megvan, és akkor az ecstasyhoz fordulnak, amely egyébként nem könnyű, hanem igen kemény drog, és drámaiak azok a hatások, amelyeket egy ember agyában okoz. Egyébként rá kell mutatni a szakemberek nehézségeire is ezeknek az új drogoknak a kezelésében.
Nos, az a probléma, amelyet magunk és önök elé állítunk, a következő: például a könnyű drogokat illetően nagyobb kárt okoz egy joint, vagy az, ha egy serdülőt egy díler közelében hagyunk? Mert ma az egyetlen hely, ahová egy serdülő kábítószert venni mehet, egy kábítószer-díler, és ez a díler ma hasist ad el neked, holnap ecstasyt adhat el, holnapután kokaint vagy heroint: egyedül ő a szállító.
Nos, nem akarjuk, hogy országunkban bármiféle kulturális meghátrálás legyen, és úgy vélem, ebből a szempontból könyörtelennek kell lennie a figyelmeztetésnek a legfiatalabbak egészségre való helyes és tudatos nevelésére annak minden területén, vagyis a drogok ellen és a már normalizáltak, mint a dohány és az alkohol ellen. És tovább szeretnék menni, mert néha a szorongásaink szülői szorongások is a gyermekeinkért való aggódás miatt. Testori korábban a tévéről beszélt; nos, az is veszélyes eszközzé válhat a legfiatalabbak számára.
Egy egészen banális példát hozok, amely a fiamat érinti, egy hároméves kisfiút, aki néhány napja azzal gyötör, hogy úgy akar csinálni, mint Gargoy, a képregényfigura, aki repül, és farsangkor úgy fog repülni, mint ő. Őszintén szólva aggódom, mert olvastam, hogy valahol néhány gyerek kiugrott valamelyik ablakon, de nem gondolom, hogy megtilthatom neki a televíziót, vagy harcot folytathatok ellene. Az én problémám az, hogy megértessem a fiammal: ha leugrik a ház lépcsőjéről, megüti magát.
Nos, mindez a könnyű és a kemény drogokat illetően, vagyis mindazokat a körülményeket illetően, amelyek az embert megsemmisüléséhez és önrendelkezéséről való lemondásához vezetik, pártunkat mindig az első sorokban látja majd, mindenféle kulturális meghátrálás nélkül. A mi problémánk az, hogy ne csukjuk be a szemünket a valóság előtt. Nem indulhatunk ki másból, mint a valóságból, amely egy olyan nemzedéké, amely a kábítószerben is azt keresi, amit a hétköznapokban nem talál, az erős érzés keresését, azt, hogy szombat este egész hétre fel kell tankolni.
Hogy ez a saját létezés szélsőségessé tétele-e a diszkóban, talán kábítószerhez sem folyamodva, vagy éppen olyan drogok keresése is, amelyeket orvostudományunk általában nem sorol be, vagy a stadionba járás egy bizonyos módon? Nemzedéki szükségletről van szó, amely egy törékeny, problémásan élő nemzedéket tár fel. Soha nem szabad elfelejtenünk ezt az alapfeltételt.
A SERT-ek gyakran vitára késztetnek és feldühítenek bennünket, de soha nem beszélünk arról az 5 000 fiatalról, aki országunkban évente öngyilkosságot kísérel meg. Ők nem drogoznak, de egy ponton úgy döntenek, hogy ideje kihúzni a dugót, és megpróbálnak "nem zavarni tovább". Emlékszem, hogy mintegy két évvel ezelőtt városunkban öngyilkos lett egy kisfiú, és az indíték a kétségbeesés volt amiatt, hogy rossz jegyet kapott az iskolában; az érintett tanárnő azt mondta, bizonyosan nem a rossz jegy miatt ölte meg magát, az csak az utolsó csepp volt a pohárban.
Nos, tudnunk kell, hogy sok olyan poharunk van, amely a határon áll. Ez olyan adat, amelyet szem előtt kell tartanunk, amikor a fiatalokról beszélünk, és nemcsak a kábítószert illetően; vannak ugyanis a deviancia más formái is, amelyeknek szenvedélyesen együtt kellene látniuk bennünket, és nem kiabálva valakinek a nevében és védelmében, aki talán jelen van, és sajnos drámaian a saját bőrén éli meg a kérdést.
Létezik tehát egy nemzedék, amely valamilyen módon ki van zárva ebből a társadalomból, és mindent meg kell tennünk, hogy teljesen visszahozzuk annak keretei közé. Lássuk tehát, mit lehet tenni. Benyújtottunk egy napirendi javaslatot és egy sor módosító javaslatot az antiprohibicionisták indítványához, de amit napirendi javaslatunkkal mindenekelőtt el akarunk érni, az az, hogy abból induljunk újra, amit már ma is lehet és kell tenni a törvény szerint, vagyis hogy megerősítsük mindazokat a parlamentünk által előírt szabályozásokat, amelyek például a SERT-ekre vonatkoznak.
Ezenkívül erős ártalomcsökkentő politikát akarunk, és egyébként a község erősen elkötelezett ebben az irányban, és szerencsére a helyi önkormányzat az USL mellé állt, hogy néhány logisztikai problémát is megoldjon, mint a SERT-ek és a metadonkiosztó központ megnyitása, amely végre már nincs azon a szűk helyen, amely a sampierdarenai sürgősségi osztály váróterme volt. Ezenkívül energikusan támogatja a "Főnix" projektet egy erős ártalomcsökkentő politikáért, és ezért úgy véljük, hogy tovább kell lépni, és helyénvaló, hogy a parlament komolyan megvitassa az összes benyújtott törvényjavaslatot, amelyek között ott van az is, hogy a könnyű drogok fogyasztóit mindenesetre kivegyék a büntetőjogi körforgásból.
Ma ez nem így van, és még a hasis miatt is börtönbe kerülhet az ember, és úgy vélem, ilyen helyeken nincs sok tanulnivaló; ugyanis az olasz börtönök jelenlegi helyzetét figyelembe véve elmondható, hogy onnan bizonyosan nem jobb emberként jön ki az ember. Komolyan úgy véljük továbbá, hogy foglalkozni kell annak lehetőségével, nemcsak városunkban, hanem több városban és lehetőleg az egész államban, hogy bizonyos számú betegnek, vagyis korlátozott számú betegnek kísérleti jelleggel akár heroint vagy más ópiátokat is adagoljanak. Ezt nem utolsó mentsvárként, a kábítószer elterjedt használata előtti meghátrálásként, hanem egy meglévő problémára adott technikai válaszként.
Bővíteni kell a meglévő gyógyítási és metadonkezelési lehetőségeket, amelyek bizonyos eredményeket hoznak, és teljes mértékben tudomásul kell venni, hogy lehetőség van továbblépni, és így minden rendelkezésre álló szakemberrel és tudóssal meg kell találni a módját annak, hogy a heroin ellenőrzött adagolása is lehetséges legyen. Ezt azért, hogy méltóságot adjunk azoknak is, akik ezzel a drámával élnek, és hogy mindenkinek biztonságot adjunk.
Úgy vélem, az AIDS erősen megváltoztatta e téma megközelítését, egyfajta félelmet keltve e vírus terjedése miatt, amely nem csak bizonyos embercsoportokhoz kötődik, mivel mindannyian reméljük, hogy gyermekeinknek soha nem lesz dolguk a heroinnal, de azt is reméljük, hogy normális szexuális életük lesz. Ezért nagyon jól tudjuk, hogy ebben az értelemben kockázatok lehetnek, és akkor az új formulákkal való együttélés alkalmat jelent arra is, hogy méltóságot adjunk egy olyan embernek, aki nem tud kilépni ebből a drámából, és hogy megnyugvást és biztonságot adjunk mindenkinek, mert éppen senki sem mentes nemcsak a kábítószertől, hanem attól sem, amivel a kábítószer járhat.
Úgy vélem — és befejezem —, hogy a pártoknak képesnek kellene lenniük meghallgatni azokat, akik régóta komolyan dolgoznak ezen a területen, vagyis mind a köz-, mind a magánszféra szakembereit. Alapvető volt a családi egyesületek szerepe is városunkban abban, hogy közös pontokat találjunk e téma kezelésében, és őket is tiszteljük, de éppen úgy véljük, hogy ideológiai-kulturális szempontból mindenféle antiprohibicionista elsodródás nélkül helyes és szükséges is új utakat kipróbálni és kísérletezni."
Mario Tullo
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Franco BAMPI (Polo Nord)
 "Előrebocsátom, hogy pártom, a Forza Italia, a kábítószer legalizálásának kérdésében lelkiismereti szabadságot ad, ezért személyes minőségemben beszélek, néhány személyes megfontolást téve erről a nagyon bonyolult problémáról. Valóban úgy vélem, hogy mindkét oldalnak megvannak az érvei, és mindkét oldal érvei össze is foglalhatók és áttekinthetők. Nos, az az ok, amely az antiprohibicionistákat javaslatuk megtételére készteti, az, hogy gazdasági szempontból elrettentsék azokat, akik a kábítószerből piacot csinálnak, és így, e gazdasági ösztönző megszüntetésére törekedve, elrettentsék a terjesztést, és elkerüljék, hogy akinek kábítószerre van szüksége, kis- és nagybűnözéshez folyamodjon, hogy megszerezze a pénzt ezeknek az anyagoknak a saját használatához és fogyasztásához.
Ebben az értelemben pozitív vonatkozást látok azok védelmében, akik e kisbűncselekmények elszenvedői, akik általában a társadalom gyenge részét alkotják, vagyis az idősek, a nők és így tovább. Ebben az értelemben tehát úgy vélem, igazuk van az antiprohibicionistáknak, amikor azt mondják, hogy a társadalomnak ezt a részét is védeni kell. Más a prohibicionista álláspontja, mert ő mindenesetre azok védelmét látja, akik még nem jutottak el a kábítószer piacára, és akiket elrettenthet az, hogy ennek a piacnak ára van, és hogy ha egyszer belépnek erre a piacra, az ár és a folyamatos pénzszükséglet a fenntartáshoz és így a kábítószer megszerzéséhez visszatartó erő lehet a kezdéstől.
Ma a kezdés valóban egy másik bonyolult probléma, mert míg a jelenség kezdetén azt lehetett gondolni, hogy tudatlanság van ezzel kapcsolatban, úgy vélem, ma már semmilyen tudatlanság nincs, ugyanis ma már ismertek mind azok a károk, amelyeket a kábítószerek okozhatnak, mind az a tény, hogy ezeknek az anyagoknak a fogyasztásának megkezdése, még ha könnyű drogként sorolják is be őket, aztán különböző okokból kemény drogok fogyasztására is késztet. Aki tehát a prohibíciót hívja segítségül, annak a résznek a védelmét látja, amely ugyanúgy gyenge, mert lehet a fiatalok része, akiknek így nagyobb nehézségük lehetne e szerekhez való hozzáférésben, és így nagyobb védelmet kapnának.
Meg kell mondanom, valójában nehéz e két vonatkozásban egyiknek vagy másiknak nem adni igazat, mert paradox módon éppen olyan konfliktusos helyzetben vagyunk, ahol két különböző, egyformán érvényes, egyformán érdekes és társadalmunk egyes részeinek egyformán társadalmi szintű védelmét igénylő vélemény létezik.
Úgy vélem, valójában kevéssé fontos — hacsak nem éppen politikai súlya miatt, és így a különböző feleknek lehetséges politikai érdekei miatt — felvetni azt a problémát, hogy Genovában prohibíció vagy antiprohibíció legyen-e. Sajnos úgy vélem, a problémát globális szinten kell kezelni. Az igazi probléma, amellyel szembe kell néznünk, a fogyasztó országok problémája, amelyek ellentétben állnak a termelő országokkal.
Vannak országok, amelyek gazdaságukat erősen a kábítószer-termelésre alapozzák, még ha nem is fogyasztanak, mert általában erős tilalmak vannak a fogyasztásra. A probléma az, hogy a fogyasztó országok képesek-e állást foglalni a termelő országokkal szemben. Úgy vélem, bármely álláspont megfelelne, feltéve, hogy mindenki elfogadná; megfelel egy prohibicionista álláspont, akkor a prohibicionista álláspontnak odáig kell elmennie, hogy elpusztítsa a kábítószer-termelő földeket — mert tudjuk, hol vannak. Ezenkívül, mivel már megtapasztaltuk, hogy a korlátozott antiprohibicionista álláspontok kudarcot vallottak, helyénvaló elkerülni olyan zónák létrehozását, ahol a kábítószer-fogyasztás megengedett.
Az igazi probléma tehát ez, de ezzel szemben egy másik, nagyon erős és feltörekvő lobbiba ütközünk, amely a SERT-ekhez kötődik a metadon kiosztásán keresztül. Szeretném tudni, mekkora üzleti forgalom áll a metadon mögött. Személyesen nem ismerem, de meg vagyok győződve arról, hogy a metadon kiosztása egy harmadik álláspont, és azt is hallottam, hogy még a metadon is okozhat — nem tudom, átmenetileg vagy tartósan — károkat.
Vannak jelentős farmakológusok, Genovában is, akik azt állítják, hogy a metadont nem szabad kiosztani, mert ártalmas. Az is igaz, hogy a SERT-ek új, hozzáadódó struktúrák, és a foglalkoztatási válság idején bármely új struktúrának megvan a maga jelentősége. Egy rendkívül bonyolult problémát érintünk, ahol az érdekek igen jelentősek és szerteágazók. Remélem, hogy nemcsak Genova, Torino vagy Stockholm városa, hanem az összes fogyasztó ország képes lesz egységes, végleges álláspontra helyezkedni. Ezen a ponton úgy vélem, a két megoldás egyike azzal az eredménnyel járhatna, hogy véglegesen legyőzi a kábítószer piacát, mert ez az igazi probléma.
Szeretnék még egy megjegyzést tenni a prohibíció kérdéséhez, mert ha valaki valóban szigorúan prohibicionista volna — és itt nem úgy tűnik, hogy ilyen irányú álláspontokat hallottam volna —, a fogyasztó büntetőjogi felelősségét is követelnie kellene, ezt követően a büntetés lehet szabálysértés, és így a dekriminalizálással pénzbírság. Valóban rendkívül sokféle álláspontunk van tehát, amelyek mindegyike a maga részéről a társadalom gyenge részeinek védelmét érinti, és úgy vélem, mindenesetre nem oldják meg a problémát. Ezért tartózkodni fogok az indítványokról szóló szavazáson, hagyva, hogy azok foglaljanak állást ebben a Városi Közgyűlésben, akiknek több bizonyosságuk van, mint nekem."
Franco Bampi
Vissza a tartalomjegyzékhez
Felszólal: Lucia Deleo (P.D.R.C.)
 "Mintegy két év elteltével ismét a kábítószer-függőséggel kapcsolatos témákról vitatkozunk indítványok benyújtásával. Szerencsére a légkör lecsillapodott, mert ahogyan indult, nem lehetett nyugodtan vitatkozni. Nos, mintegy egy hónappal ezelőtt, a téma körüli hosszú hallgatás után a Polgármester hirtelen ismét beszélni kezdett róla. Aznap egyikünk, képviselők közül sem kért szót, és ez bizonyosan nem azért volt, mert egyikünknek sem volt mondanivalója, vagy mert erről nem akarnánk beszélni; frakcióként ugyanis mindig foglalkoztunk és továbbra is foglalkozni fogunk a mindennapokban felmerülő ezernyi társadalmi kérdéssel, olyan kérdésekkel, amelyek általában kevés szavazatot hoznak, olyannyira, hogy a gyerekek nem szavaznak, és gyakran azok sem, akik nehéz helyzetben élnek. De, sajnos, mindig emlékeztetek rá, a legtöbb ember élete lényegében ezekből a tettekből és ezekből a problémákból áll.
Ma, az utolsó karácsony előtti közgyűlési ülés napján is egy olyan kérdéssel foglalkozunk, amely, mint láttuk, nem könnyű, egy kényes kérdéssel, amely azonban, ahogy a néppárti kollégák helyesen megjegyzik, nem szorítható be csak egészségügyi szemléletbe. De az is igaz, hogy most, mielőtt túl késő volna, fel kell tenni a kérdést, hogy az e kérdés kezelésében eddig követett politikák pozitív hatással jártak-e.
Egy adat, amelyet ezekben a napokban tanulmányoztam (ma reggel szeminárium volt a fiatalok rossz közérzetéről), elgondolkodtatott: a kiskorúaknál az elítélések 60%-a éppen kábítószer-bűncselekményekhez kapcsolódik, míg az összes többi bűncselekmény általában nem vezet eljáráshoz. Sajnos munkám miatt ma reggel nem tudtam jelen lenni ezen a szemináriumon, és így nem tudtam megérteni, foglalkoztak-e ezzel a kérdéssel.
Amit tehát ma este vizsgálunk, valószínűleg már akkor megvitatható lett volna, amikor először javasolta az akkori Pezzuto képviselő. Nos, bizonyosan nem mi fogjuk a védelmére kelni, mert sok minden elválasztott és ma is elválaszt bennünket a politikáról, az életről, a munkáról és a társadalmi dimenzióról alkotott felfogásától, de úgy vélem, ha akkor elfogadták volna javaslatait, amelyek végső soron egy közös, községünkön túlmutató elmélyítést kértek annak megvizsgálására, hogy meg lehet-e kísérelni a kizárólag elnyomó utaktól eltérő utakat, ebben a pillanatban már előreléptünk volna legalább a vizsgálat irányában, és elkezdtük volna lerakni az alapokat az új beavatkozási módok tervezéséhez a várossal, vagyis azokkal, akik régóta foglalkoznak a kábítószer-függőséggel az egyesületekben és a szociális magánszférában, a közszolgálatban, és mindazokkal, akik közvetlenül vagy közvetve elszenvedik a problémát, vagyis azzal a civil társadalommal, amellyel gyakran tele van a szánk, de amely ehelyett gyorsan csúszik a barbárság és a belháború felé.
Neveltetésemnél fogva nem vagyok erőszakmentes, és nem tartozom azok közé sem, akik soha nem használnák az elnyomás fegyverét, még ha nem is tetszik, de az értelem mondatja velem, hogy eddig az elnyomás a kábítószer-függőség terén csak súlyosbította a problémát, és talán vonzóbbá tette a tudatmódosítás egyes módszereinek használatát, különösen a fiatalok szemében.
Szándékosan használtam a tudatmódosító módszer kifejezést, mert erről van szó. A különböző módszerek testi következményeit és különbségeiket a többi frakció is bőségesen kiemelte, és úgy gondolom, ma már mindenki ismeri őket. Nekünk ehelyett kétféle problémával kell foglalkoznunk. Az egyik, amelynél a legtöbbet időztünk, a jelenlegi helyzet megváltoztatása, elkerülve, hogy elfajuljon, tehát ártalomcsökkentő politikák elfogadása, amelyek azonban nem a probléma egészségügyivé tételét jelentik, hanem különböző ágazatokban — az egészségügyit és a jogalkotásit is beleértve — összetett beavatkozási elképzelések pályára állítását azok számára, akik most a problémába merülve élnek, anélkül hogy ezzel lemondanánk a rehabilitáció lehetőségéről. Basso képviselő az Olajfa 78. tézisére emlékeztetett. Én arra emlékeztetek, hogy az Alkotmány 3. cikke a rossz közérzet okainak megszüntetéséről beszél, és így jóval túlmegy ezen.
A másik pont azonban nyilvánvalóan az, hogy elkerüljük, hogy a jelenlegi helyzet a jövőben tovább hatalmasodjon, és ezért valódi megelőző politikákat valósítsunk meg. De mindkét kérdés keresztezi egymást. Amíg társadalmunk továbbra is megköveteli minden egyéntől, hogy bizonyos klisékhez igazodjon, kiközösítés terhe mellett, a tudatmódosítás módszereit — legyen a nevük alkohol, dohány és kávé, hogy a kultúránkban elismerteket említsem, vagy kannabisz és származékai, vagy ópiátok, vagy alattomosabban pszichotróp gyógyszerek, amelyek használatára a televíziós, sőt a rádiós reklám is ösztönöz bennünket, hogy a legjobbat nyújtsuk — mindig keresni fogják.
De a probléma nem csupán annak tudata, hogy tudatmódosítót használunk, ami már előrelépés volna, mert a következő lépés megkérdezni, miért, a közös pedig az, hogy együtt nézzük meg, mit tegyünk, hogy elkerüljük a félelmet attól, hogy szembenézzünk a valósággal, jobbá téve azt. Tudjuk, hogy ebben az irányban bőven volna tennivaló. A Polgármester városunk számára — amely, mint mindenki emlékeztetett rá, igen szomorú elsőséggel büszkélkedhet — a foglalkoztatási probléma megoldásának megkezdését említette szükségesként, de hozzátenném az összetartozás problémáját is, vagyis a társadalmi terek hiányát, a közös utak megtalálásának, a közös tervezésnek, a társadalmi társadalom elképzelésének képtelenségét, és a már amúgy is szegény negyedek évekig tartó folyamatos — kulturális — elszegényedése után a kevés megmaradt fiatal igényeinek jelentéktelenségét egy egyre idősebb város szemében, létezésük lehetetlenségét, azt a nehézséget, amellyel a gyermekek városának kialakítása szembesül, a nevelő városok chartájához való csatlakozásunk ellenére.
Sajnos ettől a közös lépéstől távol vagyunk, mert ezekben az években ehelyett nőttek a barázdák, a megosztottságok és a szegények közötti háborúk, de a probléma az is, hogy számolni kell egy olyan piaccal, amely a prohibícióra birodalmat épített, és amelynek a nem elnyomó politikák megvalósításából csak kára származna. Tudom, hogy sok terápiás közösség — de egyébként a közgyűlési frakciók is megmutatták a Közgyűlésben, hogy nagy különbségek vannak — állást foglalt a könnyű drogok legalizálása és az ópiátok terápiás használata ellen.
A néppártiak indítványában, de a Lista Pannelláéban is, olyan útelképzeléseket javasolnak, amelyek nem vezetnek azonnal azonnal hatályba lépő intézkedések meghozatalához, ma, ahogyan két évvel ezelőtt sem. Egyetértünk a Lista Pannella által előterjesztett javaslatokkal, ahogyan annak idején — az egyetlen alkalommal, amikor egyetértettem Pezzuto képviselővel — egyetértettem az általa benyújtott indítvánnyal is, még ha egyet is értek azzal, hogy nem szabad banalizálni, sem eleve leegyszerűsíteni a problémát, ahogyan a néppártiak javasolják. Úgy vélem azonban, hogy ahhoz, hogy a könnyű drogokkal kapcsolatos üzenetek ne legyenek — ahogy Basso képviselő emlékeztetett — ösztönzés a fiatalok körében a "bódulatkultúrára", mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a tudatmódosítás endogén módszerei sokfélék, hogy sok olyan van, amelyet mindannyian naponta használunk, és hogy az érettség azt is jelenti, hogy tudjuk és megválaszthatjuk, akarjuk-e módosítani a tudatunkat, hogyan és miért.
Ellenkező esetben, ha felnagyítjuk az egyik vagy másik módszer által előidézett következményeket — mert például az alkohol benne van a kultúránkban, a kannabisz pedig nem —, az egy fiatalt arra is késztethet, hogy olyan szerepeket és tulajdonságokat tulajdonítson annak az anyagnak, amelyekkel valójában nem rendelkezik. A nem feltétlenül ártalmas emberektől vagy anyagoktól való lelki függőség könnyen kialakul, főként a fiatalokban, és egy olyan városban, mint a miénk, amely nem kínál nekik sok lehetőséget arra, hogy kísérletezzenek, és megpróbálják felépíteni a jövőt.
Talán ma a Városi Közgyűlés más helyzetben van, mint két évvel ezelőtt. Egy évvel a választások előtt azonban a Quaglia-indítvány elfogadása nem okozna és valószínűleg nem is fog nagy problémákat okozni ennek a többségnek. Nem tudom, hogy kevesebb mint egy év múlva sikerül-e legalább elkezdenünk az utat. Megmarad a keserűség amiatt, hogy csak a közigazgatási ciklus végén foglalunk állást, miközben egyetlen kardcsapás nélkül ment végbe az ezen a területen már működő szolgáltatások szétszerelése. A község esetében az U.T.T.-re gondolok, amely tervezésként megmaradt, de már ugyanazon hivatalos viszonyítási pontok nélkül. Arra gondolok, hogy különösebb ellenállás nélkül elfogadtuk, hogy a SERT-eket ötre csökkentsék, a kilenc helyett, ahány eredetileg a mentálhigiénés szolgálatok a SERT-ekkel együtt voltak.
Ma a PDS joggal teszi szóvá azt a helyzetet, amelyben a SERT-ek vannak, és mi egyetértünk ezzel a felemlegetéssel. Sőt, a SERT-ellenes tiltakozást, akárcsak a nomádellenes tiltakozást, ürügyként használták arra, hogy többé ne beszéljenek róla, egy intoleránssá vált várossal, mert az erőforrások és a figyelem csökkentése ott összpontosult, ahol az erőforrások és a figyelem amúgy is szűkösek voltak. Ráadásul meddő dolog a közszolgálatnak a szociális magánszféra és a harmadik szektor fölötti erőszakoskodása miatt kiabálni, ha arra gondolunk, hogy a közös programozást szolgáló koordinációs szerepet — amelyet én is óhajtok, ahogyan a néppártiak is — éppen azoknak a szolgáltatásoknak kellene ellátniuk, amelyeknek nem a jellegét változtatták meg, hanem egyszerű vezetői aktussal egyenesen megszűntek. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az aktusok jogellenesek, de mivel még az A.M.G.A. és az Autópálya Társaság is elnézést kér a polgároktól, és figyelmezteti őket a szolgáltatás esetleges romlására a folyamatban lévő munkálatok miatt, a városvezetésnek is legalább ugyanezt kellett volna tennie.
Ha a szociális — inkább szociális-egészségügyi — szolgáltatások körzetesítési folyamatának elindítása nemcsak törvényi kötelezettség, hanem kívánatos is, szükség lett volna a város valódi bevonására, a választott testületekből kiindulva, és az átmeneti szakasz irányításának más figyelmére. Ehelyett a Városi Közgyűlés bevonása, amelyet idén januárban egy napirendi javaslat kért, nagyon keservesen ment. Emlékeztetek arra, hogy a közgyűlési bizottságok meghallgatásai május vége és június eleje között zajlottak, olyan módon, amely megakadályozta, hogy a város megkérdezhesse tőlünk, mi történik, és befolyásolhassa a folyamatot.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a község olyan beavatkozási típusokat körzetesít, amelyeket az USL nem kíván körzetesíteni, mint éppen a SERT, a kép még összetettebbé és skizofrénebbé válik. Én magam idén év elején azt kívántam Rossetti tanácsnok úrnak és magamnak, hogy a városvezetés éppen az átmeneti szakaszban mutasson irányítási és szervezési képességet. Nos, nem úgy tűnik, hogy elmondhatnám, hogy ez megtörtént volna, sem azt, hogy a várost megfelelően tájékoztatták volna erről; talán még van időnk mindkettőre, de a tanácsnokság hivatalaitól folyamatosan kapott válaszok megerősítik számomra, hogy a szociális szolgáltatások körzetesítése halad, függetlenül a választott testületek programozásától és irányító és ellenőrző szerepüktől. De miközben ez a város napról napra kialszik, makacsul hiszem, hogy a remény hal meg utoljára."
Lucia Deleo |